Minek nekünk szabadság?

"Mert te ilyen vagy s ők olyanok 
és neki az érdeke más 
s az igazság idegállapot 
vagy megfogalmazás 
s mert kint nem tetszik semmi sem 
s mert győzni nem lehet a tömegen 
s ami szabály, mind nélkülem 
született: 
ideje volna végre már 
megszöknöm közületek."
       Szabó Lőrinc - Az Egy álmai

Engedjék-e a szülők 6 évesen iskolába az arra még meg nem ért gyermekeiket? Szabad-e testi fenyítést alkalmaznia egy pedagógusnak? Legyen-e kötelező az egyenruha az iskolákban? Kiemeljék a tehetségeket, vagy beledöngöljék az átlagba? Kérdések, amelyek évről-évre felmerülnek. Oktatási "reformok", amelyek a szó jelentését szemközt köpik. Hoffman Rózsa, kibaszott magyar valóság.

Ceglédi Zoltán a hvg.hu oldalán ma megjelent véleménye gondolkodóba ejtett. Úgy látom, hogy olyan reformokat akarnak bevezetni, amelyek a jövendő generáció szabadelvűségét, lényeglátását, és alapvetően a saját véleményhez való jogát akadályozzák. Mert ha egy gyereket már a korai éveiben folyton korlátoznak, megtanul nem nemet mondani. Tudni fog bólintani akkor is, mikor üvölteni lenne kedve. Erre van szüksége a mindenkori hatalomnak. Sok birkára, akik már azt is elfelejtették, milyen ösztönösen bégetni...

Korán arra nevelnek, hogy mindenki egyforma, legyen átlagos, mert ami az átlagtól eltérő, az szégyellni való, bele kell simulni  az nagy magyar társadalomba, véleményed nem lehet, mert ha van, pofán vágnak. Azután hajtogathatod a turult technika órán Orbán Viktor bölcsességet és kedvességet sugárzó portréja alatt. Mert magyarnak lenni jó. És Neked legyen elég ennyi! Ne akarj más lenni, mint a többi birka. Ne akard megismerni önmagad. Ne akarj, és ne is tudj ellenvéleményt mondani, érvelni. Nincs a szürkének ötven árnyalata...

Csak kérdezem: akarjuk mi ezt? Nem? Teszünk ellene? Nem. Minek beszélünk demokráciáról, szabadságról, mikor nem is tudunk mit kezdeni vele?

Kiskarácsony, Rukkarácsony

In medias res: Ha még nem ismeritek a Rukkolát (szigorú, kérdőre vonó tekintet indul), hát ismerjétek meg! Internetes könyvcserélő oldal, amely a Primus Capital és a Metropol közös Alap a jövőhöz elnevezésű pályázatán a 2012-es év legjobb ötletének bizonyult és elvitte a fődíjat. Utólag is heves kézrázás, széles mosoly, őszinte gratuláció a csapatnak :) Azóta van már Budapesten Rukkola székház, az egész országot behálózó happontok (könyvcserélő pontok), stb.  

Nehéz olyasmiről beszélni, ami már annyira az életed részévé vált, hogy szinte beléd olvadt, a lényeddé lett észrevétlenül. Mindig is könyvmoly voltam. Imádtam elszakadni a valóságtól, hogy aztán arról egy könyvben olvassak, más tollából, később megélve, megrágva, megtanulva vagy épp nem egyetértve, felháborodva.

Szeretem a régi könyvek illatát. Az antikváriumokat járva végigsimítom egy-egy közel száz éves mű borítóját, és közben beleborzongok, mennyi mindent átélhetett ez a papírköteg: háborúkat, szerelmeket, tragédiákat, örömöt, bánatot. És mégis örök maradt. Hasonló érzések fognak el, mikor postán kapok egy könyvet egy teljesen ismeretlen embertől. Eszembe jut: vajon milyen története van a lapoknak? Vagy van-e egyáltalán? És milyen lesz?

És most ezt az érzést, Karácsony közeledtével, teljesen önzetlenül, érdek nélkül ajándékozhatom valakinek, akinek remélhetőleg, örömöt okozok majd ezzel. És ez jó. (Itt most eszembe jut a Jó barátok Pheobe-je, aki körömszakadtáig azon volt, hogy bebizonyítsa: önzetlen jó cselekedet márpedig van! Joe szerint pedig nincs, mert ha már örülsz annak, hogy örömet okozol, akkor az már önző dolog. No mindegy. Ha ettől önző vagyok, hát legyek, ennyi belefér :D)

Szóval visszatérve: Rukkarácsony: 15 000 taggal a Rukkola olyan kezdeményezést indított, amilyen régen a suliban volt Mikulás közeledtével: húzz egy cetlit a kalapból és az illetőnek Te fogsz ajándékozni valamit. Csak úgy. Ez a kezdeményezés viszont most átnyúlik a határokon is. Norvégiából, Belgiumból, Romániából, Németországból és Szerbiából is csatlakoztak a Rukkola felhasználók közös ajándékozásához. Nemzetközi könyv-orgia :D Tetszik a gondolat. És köszönettel tartozom azért, hogy a részese lehetek. Nagyszerű érzés :).

"- Ez a könyv nem is új, ezt már valaki használta! - kiáltott fel Felicity. - Azért nem gondoltam volna a Félszeg Emberről, hogy ennyire zsugori! (...) 

- Ezerszer jobban örülök ennek a könyvnek, mint egy újnak. Ez a könyv az övé volt - százszor is végigolvasta, szerette, barátságot kötött vele. Egy új könyv, ami éppen hogy kikerült a boltból, egészen más lenne. Nem lenne jelentése."

Lucy Maud Montgomery

Arra gondolok, hogy amíg léteznek ilyen kezdeményezések, amelyeket valódi, önzetlen, kedves, kreatív emberek tesznek igazivá, varázsolnak élménnyé, addig még nincs veszve semmi. Őszintén, tiszta szívből ajándékozunk ismeretleneknek élményt, jó kedvet, egy csepp mesét, egy csepp valóságot csodálatos, színes eleggyé összeolvasztva, hogy azt továbbadva valami régi-új dolog szülessen belőle: ez a kollektív szeretet és békesség. Igen, lehet, hogy sziruposnak tűnik. És mondhatjátok azt is, hogy Karácsony közeledtével milyen közhelyes. De ami közhely, az igaz. És ami igaz, az jó :) És a Rukkola jó.

A jelen emlékére

Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Szöget üt a fejembe. Olyat, ami a vas-függönyt tartotta össze anno. Ilyenkor kikre is emlékszünk? Azokra, akik meghaltak. Emlékezni azokra szoktak. Ez a poszt nem róluk szól. Nem értük. Ez a poszt értünk szól. Ez a poszt, ha úgy tetszik, egy pre-mortem vizuális dal, amit lehet le sem játszanak sehol. Mert igazából a kommunizmus nem annak fáj, aki belehalt. Annak fáj, aki utána megmaradt. Mint a halál miatt sem a halottak szoktak sírni, hanem az élők. Sírjunk is. Van miért.

65 éve ezen a napon hurcolták el a Szovjetunióba Kovács Bélát. Ezen a napon erre emlékezünk.

Emlékezünk, mert mondják. Rossz volt, mert mesélték. De tudni nem tudjuk. Csak mondta az ősz hajú tudor a nagy asztal mögül. És mesélik apáink. És mondják, hogy mi ezt nem érthetjük. Mi, a 70-es, 80-as, 90-es évek szülöttei. Mi nem tudjuk. Nem is akarjuk tudni. Elég, ha elfogadjuk, hogy ami akkor volt, az a szabály most is, épp annyi különbséggel, hogy most nem illik lázadni ellene. Mert felesleges. Mert "mit érsz el vele?" Minek lázadni, ha egyedül maradsz vele? Minek az ellenállás, ha úgyis letörik? Hát csak ennyit tanultunk meg a múltból? Ennyi a tanulság? Annyi, hogy most nem a kommunizmus, hanem a kapitalizmus fegyvereivel: pénzzel, joggal, törvénnyel, hatalommal bánnak el veled. Ha más lop, lopj te is! Ha más akadályoz, akadályozz te is! Másképp nem tudsz megélni. És nincs válasz a "MIÉRT?"-re. Csak. Mert így van és kész! Ellenállni kár. Egyedül maradsz. Menekülni lehet.

Mi a különbség?

És mikor menekülsz, külföldre mész. Dolgozni, legtöbbször olyat, ami nem volt benne egy tananyagban sem, amit az elmúlt 10 évben szorgalmasan fénymásoltál, jegyzeteltél. Mert krumplit sütni mindenki tud. Annak is van értelme. Minden egyes szem kelet-európai kézzel megsütött krumpli egy cafat hús kihányva a kapitalizmus oltárára. Azt meg persze a szocik pénzéből építették, amit meg a kommunisták loptak össze nekik.

Fotó: Erdélyi Attila

A szavaim idegenül csengenek, legalább annyira, mint az erőszakkal elültetett citromfa a szocializmus talaján. Magyar Narancs. Disszonáns. De mihez is képest. A történelemhez? A sorshoz? Az akarathoz? A politikához? Ahhoz mérten, ami bennünk van, vagy ahhoz, amit ránk akarnak erőltetni? Bábok vagyunk mind. A saját kis Dickensi koszos színházunkban. Szakadt, sokat használt bábuk, amikben csak az látja az értéket, aki megáll, és akarja. Felemeli, más pózba teszi, lefényképezi, amivel aztán majd díjat nyer. Erőlteti. Valaminek kell itt lennie! Múltnak, jelennek, vagy jövőnek. Oknak, okozatnak vagy célnak. Értelme kell lennie. Hát itt a bökkenő. Mert értelme csak annyi van, amennyit mi adunk neki. Ez veszett ki belőlünk. A lényből. Az élőből. A polgárból. A gondolkodóból. Az értelmesből. Embernek már nem merem nevezni. Mert lehetne másképp is. Lehetne... Egyszer majd talán Ránk fognak emlékezni. És talán belőlünk is csak a jó marad fenn. És nem az, hogy itt hagytuk a jelent a jövőnk érdekében.