Minek nekünk szabadság?

"Mert te ilyen vagy s ők olyanok 
és neki az érdeke más 
s az igazság idegállapot 
vagy megfogalmazás 
s mert kint nem tetszik semmi sem 
s mert győzni nem lehet a tömegen 
s ami szabály, mind nélkülem 
született: 
ideje volna végre már 
megszöknöm közületek."
       Szabó Lőrinc - Az Egy álmai

Engedjék-e a szülők 6 évesen iskolába az arra még meg nem ért gyermekeiket? Szabad-e testi fenyítést alkalmaznia egy pedagógusnak? Legyen-e kötelező az egyenruha az iskolákban? Kiemeljék a tehetségeket, vagy beledöngöljék az átlagba? Kérdések, amelyek évről-évre felmerülnek. Oktatási "reformok", amelyek a szó jelentését szemközt köpik. Hoffman Rózsa, kibaszott magyar valóság.

Ceglédi Zoltán a hvg.hu oldalán ma megjelent véleménye gondolkodóba ejtett. Úgy látom, hogy olyan reformokat akarnak bevezetni, amelyek a jövendő generáció szabadelvűségét, lényeglátását, és alapvetően a saját véleményhez való jogát akadályozzák. Mert ha egy gyereket már a korai éveiben folyton korlátoznak, megtanul nem nemet mondani. Tudni fog bólintani akkor is, mikor üvölteni lenne kedve. Erre van szüksége a mindenkori hatalomnak. Sok birkára, akik már azt is elfelejtették, milyen ösztönösen bégetni...

Korán arra nevelnek, hogy mindenki egyforma, legyen átlagos, mert ami az átlagtól eltérő, az szégyellni való, bele kell simulni  az nagy magyar társadalomba, véleményed nem lehet, mert ha van, pofán vágnak. Azután hajtogathatod a turult technika órán Orbán Viktor bölcsességet és kedvességet sugárzó portréja alatt. Mert magyarnak lenni jó. És Neked legyen elég ennyi! Ne akarj más lenni, mint a többi birka. Ne akard megismerni önmagad. Ne akarj, és ne is tudj ellenvéleményt mondani, érvelni. Nincs a szürkének ötven árnyalata...

Csak kérdezem: akarjuk mi ezt? Nem? Teszünk ellene? Nem. Minek beszélünk demokráciáról, szabadságról, mikor nem is tudunk mit kezdeni vele?

Kiskarácsony, Rukkarácsony

In medias res: Ha még nem ismeritek a Rukkolát (szigorú, kérdőre vonó tekintet indul), hát ismerjétek meg! Internetes könyvcserélő oldal, amely a Primus Capital és a Metropol közös Alap a jövőhöz elnevezésű pályázatán a 2012-es év legjobb ötletének bizonyult és elvitte a fődíjat. Utólag is heves kézrázás, széles mosoly, őszinte gratuláció a csapatnak :) Azóta van már Budapesten Rukkola székház, az egész országot behálózó happontok (könyvcserélő pontok), stb.  

Nehéz olyasmiről beszélni, ami már annyira az életed részévé vált, hogy szinte beléd olvadt, a lényeddé lett észrevétlenül. Mindig is könyvmoly voltam. Imádtam elszakadni a valóságtól, hogy aztán arról egy könyvben olvassak, más tollából, később megélve, megrágva, megtanulva vagy épp nem egyetértve, felháborodva.

Szeretem a régi könyvek illatát. Az antikváriumokat járva végigsimítom egy-egy közel száz éves mű borítóját, és közben beleborzongok, mennyi mindent átélhetett ez a papírköteg: háborúkat, szerelmeket, tragédiákat, örömöt, bánatot. És mégis örök maradt. Hasonló érzések fognak el, mikor postán kapok egy könyvet egy teljesen ismeretlen embertől. Eszembe jut: vajon milyen története van a lapoknak? Vagy van-e egyáltalán? És milyen lesz?

És most ezt az érzést, Karácsony közeledtével, teljesen önzetlenül, érdek nélkül ajándékozhatom valakinek, akinek remélhetőleg, örömöt okozok majd ezzel. És ez jó. (Itt most eszembe jut a Jó barátok Pheobe-je, aki körömszakadtáig azon volt, hogy bebizonyítsa: önzetlen jó cselekedet márpedig van! Joe szerint pedig nincs, mert ha már örülsz annak, hogy örömet okozol, akkor az már önző dolog. No mindegy. Ha ettől önző vagyok, hát legyek, ennyi belefér :D)

Szóval visszatérve: Rukkarácsony: 15 000 taggal a Rukkola olyan kezdeményezést indított, amilyen régen a suliban volt Mikulás közeledtével: húzz egy cetlit a kalapból és az illetőnek Te fogsz ajándékozni valamit. Csak úgy. Ez a kezdeményezés viszont most átnyúlik a határokon is. Norvégiából, Belgiumból, Romániából, Németországból és Szerbiából is csatlakoztak a Rukkola felhasználók közös ajándékozásához. Nemzetközi könyv-orgia :D Tetszik a gondolat. És köszönettel tartozom azért, hogy a részese lehetek. Nagyszerű érzés :).

"- Ez a könyv nem is új, ezt már valaki használta! - kiáltott fel Felicity. - Azért nem gondoltam volna a Félszeg Emberről, hogy ennyire zsugori! (...) 

- Ezerszer jobban örülök ennek a könyvnek, mint egy újnak. Ez a könyv az övé volt - százszor is végigolvasta, szerette, barátságot kötött vele. Egy új könyv, ami éppen hogy kikerült a boltból, egészen más lenne. Nem lenne jelentése."

Lucy Maud Montgomery

Arra gondolok, hogy amíg léteznek ilyen kezdeményezések, amelyeket valódi, önzetlen, kedves, kreatív emberek tesznek igazivá, varázsolnak élménnyé, addig még nincs veszve semmi. Őszintén, tiszta szívből ajándékozunk ismeretleneknek élményt, jó kedvet, egy csepp mesét, egy csepp valóságot csodálatos, színes eleggyé összeolvasztva, hogy azt továbbadva valami régi-új dolog szülessen belőle: ez a kollektív szeretet és békesség. Igen, lehet, hogy sziruposnak tűnik. És mondhatjátok azt is, hogy Karácsony közeledtével milyen közhelyes. De ami közhely, az igaz. És ami igaz, az jó :) És a Rukkola jó.

A jelen emlékére

Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Szöget üt a fejembe. Olyat, ami a vas-függönyt tartotta össze anno. Ilyenkor kikre is emlékszünk? Azokra, akik meghaltak. Emlékezni azokra szoktak. Ez a poszt nem róluk szól. Nem értük. Ez a poszt értünk szól. Ez a poszt, ha úgy tetszik, egy pre-mortem vizuális dal, amit lehet le sem játszanak sehol. Mert igazából a kommunizmus nem annak fáj, aki belehalt. Annak fáj, aki utána megmaradt. Mint a halál miatt sem a halottak szoktak sírni, hanem az élők. Sírjunk is. Van miért.

65 éve ezen a napon hurcolták el a Szovjetunióba Kovács Bélát. Ezen a napon erre emlékezünk.

Emlékezünk, mert mondják. Rossz volt, mert mesélték. De tudni nem tudjuk. Csak mondta az ősz hajú tudor a nagy asztal mögül. És mesélik apáink. És mondják, hogy mi ezt nem érthetjük. Mi, a 70-es, 80-as, 90-es évek szülöttei. Mi nem tudjuk. Nem is akarjuk tudni. Elég, ha elfogadjuk, hogy ami akkor volt, az a szabály most is, épp annyi különbséggel, hogy most nem illik lázadni ellene. Mert felesleges. Mert "mit érsz el vele?" Minek lázadni, ha egyedül maradsz vele? Minek az ellenállás, ha úgyis letörik? Hát csak ennyit tanultunk meg a múltból? Ennyi a tanulság? Annyi, hogy most nem a kommunizmus, hanem a kapitalizmus fegyvereivel: pénzzel, joggal, törvénnyel, hatalommal bánnak el veled. Ha más lop, lopj te is! Ha más akadályoz, akadályozz te is! Másképp nem tudsz megélni. És nincs válasz a "MIÉRT?"-re. Csak. Mert így van és kész! Ellenállni kár. Egyedül maradsz. Menekülni lehet.

Mi a különbség?

És mikor menekülsz, külföldre mész. Dolgozni, legtöbbször olyat, ami nem volt benne egy tananyagban sem, amit az elmúlt 10 évben szorgalmasan fénymásoltál, jegyzeteltél. Mert krumplit sütni mindenki tud. Annak is van értelme. Minden egyes szem kelet-európai kézzel megsütött krumpli egy cafat hús kihányva a kapitalizmus oltárára. Azt meg persze a szocik pénzéből építették, amit meg a kommunisták loptak össze nekik.

Fotó: Erdélyi Attila

A szavaim idegenül csengenek, legalább annyira, mint az erőszakkal elültetett citromfa a szocializmus talaján. Magyar Narancs. Disszonáns. De mihez is képest. A történelemhez? A sorshoz? Az akarathoz? A politikához? Ahhoz mérten, ami bennünk van, vagy ahhoz, amit ránk akarnak erőltetni? Bábok vagyunk mind. A saját kis Dickensi koszos színházunkban. Szakadt, sokat használt bábuk, amikben csak az látja az értéket, aki megáll, és akarja. Felemeli, más pózba teszi, lefényképezi, amivel aztán majd díjat nyer. Erőlteti. Valaminek kell itt lennie! Múltnak, jelennek, vagy jövőnek. Oknak, okozatnak vagy célnak. Értelme kell lennie. Hát itt a bökkenő. Mert értelme csak annyi van, amennyit mi adunk neki. Ez veszett ki belőlünk. A lényből. Az élőből. A polgárból. A gondolkodóból. Az értelmesből. Embernek már nem merem nevezni. Mert lehetne másképp is. Lehetne... Egyszer majd talán Ránk fognak emlékezni. És talán belőlünk is csak a jó marad fenn. És nem az, hogy itt hagytuk a jelent a jövőnk érdekében.

Hazug újságírók mindenütt!

Igaz ami igaz: sűrűn látunk olyat a médiában, hogy figyelmeztetnek szexuális, erőszakos tartalomra, vagy az erős nyelvezetre, de arra nem, ha egy hanyag zsurnaliszta munkáját készülünk éppen "bekajálni", kétes igazságú tartalmat elfogyasztani. Erre talált módot Tom Scott, aki készített néhány matricát, amiket aztán a londoni metróhálózat alagútjaiban osztogatott ingyenes újságok cikkeire nyomott rá, így figyelmeztetve az embereket arra, hogy nem mindig kell elhinni azt, amit elénk tálalnak (úgy tűnik, éhes vagyok, hogy mindig a kajálással példálózok :) ). A cimkék feliratai persze csak példák, és nem vonatkoznak konkrétan egy médiumra, vagy újságíróra sem, alkotójuk mindössze gondolatébresztőnek szánta őket. Annak viszont tökéletesek!

Felhívja tehát a figyelmet arra, hogy:

• a cikkben leírt kérdések nem mindig hangoztak el a valódi interjúban

• az újságírók néha a saját véleményüket bújtatják bele egy "valaki azt állította, hogy" kezdetű mondatba
• nem mindig jártasak a témában, amiről írnak (ergo fogalmuk sincs róla)

• plagizált tartalom (ez ugyebár nem szorul bővebb magyarázatra)

• a cikk ellenőrizetlen információn alapul

• a cikk valójában egy kivágott és beillesztett press release (hiába, ha egyszer már olyan jól megfogalmazták, minek rajta még pluszban görcsölni, ugye?)

• a cikkben leírt orvosi állítások (?) nincsenek megerősítve szakmai kutatásokkal, tehát valódiságuk, igazságtartalmuk megint csak kérdéses

• a statisztikák vagy kutatások eredményei ügyes PR-esek kezemunkáját dícsérik, nem a tudományét...

...és még tovább is lehetne sorolni a lehetséges bullshiteket (divat mostanában ez a kifejezés, tud valaki rá magyar megfelelőt?) egy-egy "találó" (kereső-optimalizált) headlinenal ellátott cikk, úgymond, mögöttes tartalmában...
A fenti cimkéket le lehet tölteni pdf formátumban, vagy akár gyárthatsz magadnak sajátot magyar nyelven. Ráférne a magyar médiára is... Szalai Annamáriának talán már van saját matrica gyűjteménye, és mindegyiken ez állhat: "CENSORED" :)

Homeless Tweeting

Könnyű átnézni és semmibe venni egy olyan embert, akit egyáltalán nem ismerünk. De mi a helyzet akkor, amikor ez az ember nap mint nap jelen van a közösségi médiafelületünkön, láthatjuk, hogy éli a mindennapjait, vagy esetleg szép napot kíván nekünk? Underheard in New York. Ezzel a névvel indult egy kezdeményezés a nagy almában, miszerint hajléktalanoknak adnak lehetőséget arra, hogy nap mint nap használják a Twittert, és csiripeljenek, ha úgy tartja kedvük (hű, micsoda képzavar...).

Négy hajléktalan - Danny (@putodanny), Derrick (@awitness2011), Albert (@albert814) és Carlos (@jessie550) - saját kártyás mobiltelefont kapott egy hónapra korlátlan üzenetküldési lehetőséggel és saját Twitter fiókkal. A cél az volt, hogy felhívják a figyelmet és qvázi betekintést adjanak a viszontagságokkal teli nagyvárosi hajléktalan életbe. Láthatjuk, milyen harcokat kell megvívniuk, milyen váratlan kihívásokkal találkják szembe magukat az utcán védtelenül élők nap mint nap.

Az Underheard in New York projekt fejlesztői a BBC reklámügynökség gyakornokai(Rosemary Melchior, Robert Weeks és Willy Wang), akiknek célja az volt, mint minden szakmabelinek: valami ütős dolgot létrehozni, ami meghozza számukra az ismertséget.



Az elv egyszerű: beszélj, hogy meghalljanak! A projekttől azt várják, hogy az emberek majd úgy viszonyulnak a hajléktalanokhoz, mint egy emberhez, és nem úgy, mint egy koszos rongyhoz, ami az utcán hever, és alrébb lehet rúgni. Nagyobb adakozási kedvet, össznépi kezdeményezéseket indíthat el a dolog, vagy egyszerűen csak újdonság, ami majd újra beépül az emberek tudatába, és megy minden úgy, ahogy eddig volt. Nah de ez már csak az én véleményem. VAlószínűleg nem fogják őket annyian követni, mint Lady GAgát van Kanye Westet... De ahogy ezt leírtam, el is szégyeltem magam: miért csak arra gondolok, hogy mit jelent ez számomra? Vajon mekkora lehetőséget ad ez az utcán élők számára? Milyen jó érzés lehet látva és hallva lenni az eddigi láthatlanság után? Az egyik hajléktalan ezt írta: "Csak hálás tudok lenni a közösségi média ajándékáért. Néha nem is érdekel, hogy nincs meleg étel a gyomromban, vagy nincs fedél a fejem felett. Hálás vagyok azért, hogy tudom, valaki lát, valaki hall engem, része vagyok egy egésznek: ez minden ember vágya. Tartozni valahová, nem pedig kirekesztetten élni, ami a legnagyobb szívás a hajléktalanságban. Mikor megosztok valamit, valódinak, embernek érzem magam. És igyekszek mindent megtenni azért, hogy az is maradjak!" És arra, hogy a közösségi média igenis képes megadni erre az esélyt, a legnagyobb bizonyíték Ted Williams:

A hajléktalanság nem újkeletű probléma az emberiség számára. Az utóbbi évek gazdasági válságai következtében megnőtt a munkanélküliek, és így a fedél nélkül maradt emberek száma is. Ez persze nem újdonság, eddig sem volt másképp, valahogy már semlegesek maradunk a tény felé: emberek millió élnek úgy köztünk, hogy tulajdonképpen nem is élnek. Szellemek, ha úgy tetszik, akiket néha felkap a média, ha túl sokat lopnak, megölnek valakit, vagy ha nagyon hideg van, és többen halnak meg, mint egyébként, de amúgy nem tud mit kezdeni velük a társadalom. Nem ismerjük őket, nem tudjuk, hogy egyik-másik vajon hogyan került az utcára, hogyan él ott. Csak azt tudjuk, hogy többségük ott is marad. És lehet, hogy nem azért, mert nem lenne lehetőség az újrakezdésre. Lehet, hogy azért, mert azok alatt a végtelen hosszú magányos éjszakák alatt eltörik valami bennük. És az a valami az érzés, hogy számítanak, hogy emberek. Human being. VAló igaz, sokszor nem a meleg étel, vagy a fedett hely a legfontosabb. Inkább az, hogy érezzék, hogy még mindig számítanak, hogy hallják őket, hogy tudják:élnek, emberek, és tartoznak valamihez. Talán nem adják fel, hogy van még jövőjük, ha mégoly kilátástalannak tűnik is néha.

Elvágják a kommunikációtól Egyiptomot?

"A Noor-csoport hétfő kora este kezdett eltűnni a világhálóról, közölte az internet figyelésére szakosodott amerikai Renesys. Az internet volt a kormányellenes tüntetők mozgósításának egyik legfőbb eszköze, de a négy legnagyobb szolgáltató már csütörtök este óta nem működik" írta a hvg.hu ma reggel. Az egyiptomi kormány ezzel próbál szabályozni, kordában tartani milliókat, olyan embereket, akik Hoszim Mubarak államfő 30 éve tartó uralmát és elnyomását megelégelve vonultak ki az utcára. Olyan embereket, akik szabadságot, demokráciát, alkotmányos és törvényhozási reformokat követelnek. Hétfő óta általános sztrájkot hirdettek, keddre pedig milliós tüntetést szerveznek Kairó főterére.

A technika, a modern tömegkommunikáció, ami manapság egyet jelent a Google-lal, azonban erre a helyzetre is talált megoldást. Olyan speciális szolgáltatást alakított ki, amelynek révén az egyiptomiak internet nélkül is eljuttathatják üzeneteiket a Twitterre. Az üzeneteket bárhol a világban elolvashatják a twitter.om/speak2tweet című oldalon. Ha ez működik, továbbra sem szakad meg az információs lánc az egyiptomiak és a tömegmédia között. Továbbra is lesznek fotók, hírek, videók, életben lehet tartani az érdeklődést az egyiptomi események felé.

Mert mi történne, ha nem lenne a Google, vagy a Twitter, vagy megszűnne, korlátozva lenne a telefonszolgáltatás is és végleg elvágnák a külvilágtól Egyiptomot? Egyáltalán lehetséges-e ez a civil média korában? Vajon tehetnek-e arról az emberek, hogy hagyatkoznak a sajtó -egyébként egyre inkább megszűnő- kapuőr jellegére, és "amit nem látsz, az nincs is ott" alapon kvázi becsukják a szemüket. Attól, hogy a civil médiát kiiktatják Egyiptomban, mi változik meg? Egy nagyon fontos eszközt veszítenek el a tiltakozás szervezői a tömegek mozgósítására. Ezen kívül kevesebb információt tolnak az arcunkba, nem lesznek civil fotók, sem videók, amit a fészbukon vagy egyéb social média platformon elérhetünk. Megszűnik az info. ismétlődése, a relevanciája, és az egyre nagyobb médiazajban egyszer csak eltűnik az éterben Egyiptom hangja. Megfeledkezünk róluk. Ugyanúgy, ahogy megfeledkeztünk Iránról, Irakról, Haitiről, vagy hogy még korábbra nyúljak vissza, New Orleansról. Vagy ugyanúgy, ahogyan megfeledkeztek rólunk, magyarokról, nem tudunk semmit a kolontáriakról, és eltűnne a sokat vitatott új sajtótörvényünk is a média süllyeszőjében, ha éppen nem lenne Magyarország az EU soros elnöke.

Felmerül a kérdés, hogy rá lehet-e mindent kenni a médiára? Mert nem tudósítanak elég gyorsan, hitelesen, nem elég megbízhatóak, nem tájékoztatnak bennünket mindenről, ezért nem is tudunk dolgokról, amik a világban pedig megtörténnek, csak nem jut el a hírük az emberekhez. Amíg világ a világ, ez így lesz. Ezen csak az egyén változtathat. Ha mi magunk nézünk utána egy-egy eseménynek, mi magunk kutatjuk fel az információt, tehát mi magunk leszünk a média. A civil média. Ám a civil média hamvában holt marad, ha nem válik tömegessé. Elsorvadhat egy-egy kis poszt formájában, ha nem kap megfelelő méretű nyilvánosságot.

Ezért bárki, bármit is mond, a médiát igenis be lehet tudni negyedik hatalmi ágnak, és a közösségi médiát ötödiknek. Mert az élő példák itt vannak előttünk.

Fotók: hvg.hu

Tavasz váró színkavalkád

Afrika, India, Peru és Törökország egzotikus tájai ihlették meg az idei tavaszi színtrendek nagy megmondóit. Ezek a gyönyörű pasztell színek a legszürkébb hétköznapokból is csodálatos tájakra repítenek minket. Imádom őket egytől egyig!

Sötét jövő-villódzó média

Naponta több órában ünnepelheti az online "toll-vitéz" a közösségi média, az RSS Feed, és a hasonló webkettes nyalánkságok létezését, már ha van rá ideje (meg ha van, aki ezt megfizeti). Lefordítva: ahhoz, hogy minden témában update legyél, egész nap ott rohadhatsz a számítógép/laptop, stb. előtt, mégsem fogsz eleget tudni. Ezért jönnek az újabbnál újabb információ-technológiai újítások, naponta hányják az arcunkba, hogy mikor, hol, melyik Amerikában szerencsét próbált tehetséges fejlesztőnek van valami újabb innovációja, amire megint csak nincs felkészülve a média.

Mert hát lehet azon tanakodni, hogy van-e jövője a hagyományos médiának, vagy ha van, akkor milyen lesz az: sötét-e, vagy szárnyaló főnixként támad fel majd a hamvaiból, mikor orrán száján folyik a sajtónak az iPad, az iPhone, meg az android telefonok, az érintőképernyős technológia istenítése, stb. Szóval miközben sajnáljuk, siratjuk a nyomtatott sajtót és a nem multimédiás médiumokat, észre sem vesszük, hogy tulajdonképpen már el is temettük őket. Mert mi van most: mínuszba áthajolt hírciklus, rohanás, azonnali infók azonnali feldolgozása és közzététele, ehhez meg ugyebár nem elég a nyomtatott sajtó. Rögtön, mindenkinél előbb kell eljutni a befogadóhoz, nincs idő holmi nyomtatásra, eladásra, kávé mellett olvasgatásra. Kell a telefon, a podcasting, meg a többi újdonság, amivel nem tudnak egyszerűen versenyezni a kiadók.

Aki sikeres akar maradni ezen a területen, annak a teljes tartalmat alá kell rendelnie az egyre csak változó médiahasználatnak. Pécsi Ferenc szerint nem a hagyományos tartalmak új készülékekre való átszabásával kellene foglalkozni, hanem olyan multimédiás tartalmakat kell létrehozni, amelyek alkalmasak az újabbnál újabb készülékeken való megjelenítésre is. Ez van. Hogy e-mellett mi lesz a hagyományőrzéssel? A könyvekkel? Fogják-e az unokáink érezni a régi és új könyvek illatát? Nos, szerintem nem. Mert van helyette Google Edition, Amason's Kindle, meg Apple iBookStore, ha mégis arra adnák a fejüket, hogy 140 karakternél többet is elolvassanak.

A könyv kérdés már "megoldódni" látszik. A kölykök egyszerűen nem olvasnak. Újra teret nyer a képregény, mert lám, azt csak nézni kell, minimális szöveg, humoros képek, és a neten is lehet őket nézegetni -> kinek kellene több? Az már mellékes, hogy a gyerekek szövegértési kompetenciája hát...említésre sem lesz méltó, ergo le lesznek butítva, bármit eladhatsz nekik, mert eszük lesz vásárolni, felfogni a "miértet" annál kevesebb. Lesz kinek eladni a sok, helyettünk gondolkodó kütyüt, az életet lebutító baromságokat, lesz, aki nem hiányolja a reklámok mellől a zenét a rádiókban, vagy az értelmes, valóban közérdeklődésre számot tartó témákat, műsorokat. Lesz helyette ValóVilág, Ezek megőrültek, és még több faszság, amit majd lehet lájkolni. A hagyományos értékek elvesznek, de akkor majd ez lesz a normális. Láncreakció. Lehet velem vitatkozni, aki nem ért egyet.

"BeStohlozva"

Stohl András kálváriája a médiában meg egyéb helyeken már mindenki számára ismert, akinek mégsem, az kérdezze meg professzor Google-t, újabbat nem tudok róla mondani, csak a véleményemet. A magyar embernek egyetlen dologra van szüksége: ellenségre. Hogy az az ellenség vélt, vagy valós, az már tök mindegy, csak lehessen rajta vitatkozni, felháborodni, szálkát keresni a szemében, meg csoportokat létrehozni az online közösségi oldalakon. Ennyi bőven elég a büszke temperamentumáról méltán(?) híres magyar népnek ahhoz, hogy elfeledje ideig óráig azt, ami körülötte valójában zajlik. Kis képzavarral élve a Való Világ kell ahhoz, hogy kiszakadjunk a való világból, anélkül, hogy ezt észrevennénk. Mert hát meztelenítsük le egy kicsit a dolgot, és lássuk meg a lényeget: azon vitázik, háborog egy fél ország, hogy vezethet-e valaki egy olyan műsort, ami arról szól, hogy válogatott barmok adott időre beköltözzenek egy házba, ahol különböző feladatok vérehajtása után a közönség eldönti, hogy melyikük a legnagyobb idióta, és ki maradhat utoljára. Erről ráadásul szavazás is folyik. Ha jól megnézzük, ilyen már volt egyszer áprilisban (csak ott nem Janklovics Péter standuppolt a beszavazás alatt, hanem Bárdos András), hogy annak az eredményét elfelejtsük, megint kellett egyet csinálni.

Értem én, hogy a baleset-bűntény-botrány isteni triumvirátusa szinte glóriaként lebeg Stohl András feje felett, ami előtt a bulvár persze azonnal térdre borul. Ezért kell nekünk még a konkurens csatornánál is valaki, akire lehet fújjolni, mert milyen már, hogy az amúgy is agresszivitásáról ismert Damu Roland úgy játsszon el egy szintén agresszív vadállatot egy ország előtt, hogy közben köztudott, hogy többször megütötte a barátnőjét? Ez tilos, ilyet a magyarok már nem tűrnek el, mit nekünk politika, Orbán Viktor, államosítás, új felsőoktatási törvény, vagy megszűnő magánnyugdíj pénztárak? A Damu és a Stohl Buci nem lehet képernyőn, és kész!

Félreértés ne essék: nem pártolom, védem egyik jómadarat sem. A személyes véleményem az, hogy a saját területükön mind színészként, mind pedig műsorvezetőként mindketten remekül megállják a helyüket. Magánemberként pedig nem az én dolgom megítélni őket. Egyiket sem tartom olyan fontos közszereplőnek, akinek fontos szerepe van az én életem alakulásában. A kereskedelmi csatornák életében azonban annál nagyobb jelentőséggel bírnak. Mert a nézettség mindenek felett, olyan pedig, hogy rossz sajtó, mint tudjuk, nem létezik...

Sapkasálkesztyűnaptár - unalomig karácsony

Sokat gondolkodtam azon, hogy snassz, vagy nem snassz-e írni egy olyan posztot, ami újabb gyűjteményt közöl lehetséges idióta karácsonyi ajándékokból. Aztán úgy voltam vele, hogy a régi, unalmas dolgokból is ki lehet hozni valami újat. Tehát: emelje a kezét az, aki kapott már karácsonyra kesztyűt, sapkát, meg sálat, esetleg naptárat, és még sorolhatnám az egy alkalommal több darabbal bővülő gyűjteményeket, amiket aztán A/nem hordunk, mert utáljuk a színét, formáját, anyagát, stb. B/becserélünk, amint módunk van rá, mondjuk ékszerre, vagy arra a csini kis rucira, amire már régóta fáj a fogunk. C/hordunk, hogy meg ne sértődjön az, akitől kaptuk, vagy esetleg D/betesszük a fiókba, és továbbajándékozzuk a legelső adandó alkalommal. Naugye...

Arra vetemedtem tehát, hogy összegyűjtsek néhány olyan darabot a fenti unalomig ajándékozott tárgyakból, amit talán szívesen meg is tartanánk, hovatovább még hordanánk/használnánk is.

1. A kesztyű...
Na de milyen kesztyű... Ha már ilyesmire vetemedünk, legalább csináljuk jól. Az újra divatba jött kiegészítő, ha jól van megválasztva, remekül feldobja a megjelenésünket. A pécsi kesztyűt szinte már elfelejtette mindenki, pedig a gyár még ma is működik, ahol még mindig a régi, minőségi, kézzel készített és egyedi méretre szabott kesztyűk születnek, ám a mai igényekhez alkalmazkodva. Október 1-én nyílt meg újra az üzletük Pécsett, ahol teljesen új arculattal várják a vásárlókat. Mert hát ki ne akarna onnan kesztyűt, ahol például Lady Gaga, vagy Madonna kezére is készült egy-egy remekmű. Boldogan mondhatjuk majd, hogy "Ez mind, mind PÉCSI KESZTYŰ!"

2. A sapka...
...helyett az újra reneszánszát élő kalap. Magyarországon ez ma egyet jelent Takács Nikolasszal,.Egyéniséget és kifinomult ízlésvilágot fejez ki, de azért a választással csak óvatosan. Nem mindenkinek áll jól! Ez is egy olyan kiegészítő, ami fel is dobhatja a külsőnket, vagy végérvényesen földbe döngölheti az amúgy jól megválasztott outfitet.

3. Naptár...
...természetesen dizájnos, egyedi. Manapság bármelyik boltban be lehet szerezni különleges darabokat, de azért az interneten lehet találni egy-két olyan naptárt, vagy határidő naplót, amit biztosan örömmel vesz elő az ember bárhol. A kedvencek:

Dizájnshop.hu

Moleskine

Se szeri, se száma azoknak az online dizájn boltoknak, ahonnan egyedi dolgokat lehet beszerezni karácsonyra egész baráti áron. Ha mégis személyesen akarsz meggyőződni arról, hogy valójában mit is veszel, érdemes kilátogatni egy-egy dizájn vásárra, mint amilyen például a WAMP is. Egyébként szomorú, hogy ilyen vásárok leginkább csak Pesten zajlanak. Mit gondolnak, vidéken nincs igény a művészetre??